Nem akarom túlmagyarázni a dolgot, de ahogy az Apple felépítette ezt az egész iPhone-jelenséget, azt tanítani kéne. Adott ugye egy vállalat, ami meg tudta őrizni az exkluzivitás látszatát úgy, hogy az iPodnál kommerszebb termék például alig létezik a világon. Az Egyesült Államokban az mp3-lejátszót többségét az Apple gyártotta, mégis úgy gondolnak az emberek a mai napig a cégre, mint valami kisszériás sportautó gyártásában érdekelt olasz családi vállalkozásra.

Ezt az érzést aztán sikeresen ültette át az iPhone-ra is Steve Jobs, aminek azért volt némi létjogosultsága: viszonylag magas volt az alapár, nem vehette meg akárki, úgyhogy az emberekben rögzült, hogy egy nehezen elérhető, luxustermékről van szó. Igaz volt ez? Részben, mert a havi előfizetési díjat is figyelembe véve (amikért hiába jártak ingyen percek, a pénz fele ment az Apple-höz, az tehát még a készülék ára volt) nem volt éppen olcsó az iPhone, de ha azt vesszük figyelembe, hogy az elemzők szerint 300 dollárnál is kevesebbe került a kütyü legyártása, már más a helyzet. A lényeg: az emberekben rögzült a luxus érzete.

Erre mit csinált az Apple? Teletömte a mobilját minden földi jóval, de a legyártott darabszám növekedése miatt a költségei is csökkentek, szóval még mindig vastagon keres rajta Jobs, miközben hirtelen mindenki számára elérhetővé vált az iPhone: 200 dollár látszólag tényleg nem pénz egy ilyen készülékért. Az meg, hogy mennyit fizetünk majd ki érte két év alatt, másodlagos. Ilyennel nem törődik a vásárló. Inkább rohan költeni a pénzét, mert hirtelen egy luxusterméknek tűnő kütyü vált elérhetővé.

Értem a jelenséget, de én sem tudom kivonni magamat a hatása alól. Akarok egyet. Most.